Itt a csapatunk!

Na, jó, ez már tényleg sok nekem. Ezt a posztot mindenképpen meg akartam írni, a tartalma is ugyanez lett volna, de az érzelmi töltete lehet, hogy a következő cikk olvasása után egy hangyányival differenciáltabb lesz:

Sokkoló csapatot válogatott össze Tatabányán az olasz pornós

De tényleg, épp készülődtem, hogy megnyitom a böngészőben a szerkesztőfelületet, és nekiállok az esetemben a legtöbbször terápiás jellegű pötyögésnek, amikor erre az irományra bukkantam, ami először csak a címével húzott fel, másodszor pedig az utolsó öt sorával.

Most tényleg kell ez? Vissza akartam fogni magam, hogy ne írjak ilyet, és ha csak a tegnap történtek lettek volna a fejemben, talán sikerült is volna, de így nem fog, és bizony-bizony kiszalad:

Menjen már Pilu a picsába!

Itt és most leszögezem, hogy az én szememben ő még mindig egy legenda, mint játékos, nem is lehet másként, az egyik utolsó olyan helyi klasszis volt, akinek még személyesen is sikerült pályafutása csillogó momentumaiból részesülnöm, de ez számomra akkor sem jelenti, és soha senki más esetében sem fogja hasonló szituációban azt jelenteni, hogy van morális alapja ilyen megnyilatkozásokra. Hogy fentin kívül mi a másik? Aki nem hallotta tegnap, annak most összefoglalom megint.

Állunk a sorban a jegyért Stefivel és Lucával, a köpcös a lányával meg a másik, számomra nem ismert arccal beáll mögénk, Stefalottival még kezet is ráz, már-már azt hittem, itt kőkemény kamilozás van kinézőben. Csakhogy Pocakmarci összeszedve az 5 éve halmozódó frusztráció táplálta bátorságát, vállával lazán, mégoly barátian taszajtva egyet 76 kilómon, auránkba a köztünk lévő nexus jellege által indokoltnál meghittebb közelségbe lépve elővezette szofisztikált jótanácsát a következő párbeszéd csattanójaként:

- P: „Hol a csapatunk?”

- S&T (totál értetlen arcot vágva): „Hogy?”

- P: „Most is oda kell menni, és megkérdezni, hogy 'Hol a csapatunk?', mint 2011-ben. Hm, vicc, komolyan.”

Ezen a ponton azt hiszem S&T bár folytatta S. úr fittségi szintjének idézett intermezzo előtt megkezdett taglalását, elméik fogaskerekei belül már más téma körül indultak lassú forgásnak.

Nem, nem volt elég 5 év, hogy feldolgozza a „feldolgozhatatlant”, vagyis hogy néhány megveszekedett egy novemberi napon fel merte tenni a nagy kérdést: ugyan miért próbálják a porcukorral lehintett fekáliát francia krémesként felkínálni a tisztelt urak a nagyérdeműnek?

Nem emlékeztem, de lám, mi mindenre jó egy blog (ami elvileg egy virtuális napló volna), visszaolvastam és megtudtam, hogy annak idején épp P. volt az, aki a „balhé” utáni héten kezdeményezte a szurkoló-vezetőség találkozót. Akkor még úgy tűnhetett tehát, érez némi felelősséget a kialakult helyzetért.

Hát, lehet, hogy neki nincs naplója vagy nem olvassa vissza, így mára ez az érzése elpárolgott és maradt az önérzet, én viszont annyit tudok erre mondani a fent már feltett költői kérdésemen túl:

„Pilu, látod? Itt a csapatunk!”

Van benne olasz, spanyol, magyar is, benne van mindenki, aki akart és tudott maradni. Akinek megvolt hozzá a szükséges tudása. Akinek nincs meg, az már gyengébb csapatokban van, mint pl. a Videoton II. Ilyen egyszerű a történet. Egyszerű, és magyaros. Mert még mindig erősebbek vagyunk a dumában, mint a tettben.

Ja, tényleg csak egy sor erejéig a szakmai igazgató úr kijelentéséről a projektben való részvételére vonatkozóan. Megjegyzem, az orgánumot ismerve illik fenntartásokkal kezelni a leírtak igazságtartalmát, de játsszunk el a gondolattal, és tegyük fel, hogy tényleg ezt mondta. Na most akkor kérdem én, az micsoda? Szakmai kihívást keresett vagy a magyar munkahelyek védelmének képviselete a célja? És ha jövőre mégsem magyarokat igazolunk, mert megint külföldiek lesznek ár/érték arányban a jobbak, akkor tipli? Amúgy mostantól nálam WU2 a neve.

A meccsről nem tudok mit mondani, szar volt, de ha jól emlékszem a közhelyszótár vonatkozó lapjaira, ott valami olyasmit írnak, hogy ha egy csapat rossz játékkal is nyer, akkor az jó csapat. Hát mi a dobogó második helyezettjét vertük szar játékkal, tulajdonképpen simán… De jó lenne, ha csak most kezdődne a bajnokság…

Summa summarum, rég volt olyan, hogy az adott meccs számomra legemlékezetesebb vagy valamilyen módon a legmélyebb nyomot hagyó jelenetei már jóval a kezdő sípszó előtt lezajlanak. Ezt is megéltük.

Kamilozás pihentetve

És nem elsősorban, sőt, egyáltalán nem is az eredmény miatt. Akkor sem, ha ezzel gyakorlatilag szerintem kijelenthetjük, hogy idén nem fogunk feljutni, hisz vesztett pontok tekintetében immáron 13 a hátrányunk a még feljutást érő helyen tanyázó, de a hétvégén pihenő 'Óvárral szemben. Igaz, ez a kávé valószínűleg nem most főtt le, hanem már ősszel, hisz azért a táblázatra pillantva már a tavasz elején sem lehetettek vérmes reményeink, mert a 12. helyről rajtolva a legritkább esetben szoktak bármilyen ország bármelyik osztályában feljutásért harcolni a sorozatok végén, de a szurkoló már csak olyan, hogy amíg a matek nem szól közbe, remél, akkor is, ha optimizmusa józan ésszel nézve csupán kincstári lehetne. A 10 pont az amolyan határesetnek tűnt, ledolgozható talán-talán, de abban nem volt vita, hogy ehhez minden meccset nyerni kell. Nos, amennyiben ezt elfogadjuk alaptételnek, nem állíthatjuk, hogy a tavaszi szezon túlságosan nagy részét tölthettük volna a remény bizsergető medencéjében úszkálva... Részben ugyan a korai kezdésnek is köszönhetően, de végül úgy alakult, hogy nem csak a csillagászati, de még a meteorológiai tavasz eljöveteléig sem húztuk ki. Félreértés ne essék, nem akarom temetni a csapatot, hisz pont a fent említettek miatt - vagyis hogy a legszebb természettudomány, a matematika törvényei még nem mondtak ítéletet felettünk - nincs még véglegesen kijelölve a jövő évi desztinációnk, de annyi mindenesetre kiderült, hogy nem, még mindig nem vagyunk mindenkinél jobbak ebben a ligában.

Mert én bizony már-már hajlottam arra, hogy ezt higgyem. Természetszerűleg ez nem mérvadó, hisz én magam képes vagyok végletekben gondolkodni (az olaszok első meccsei után például tükörsima kiesést vizionáltam), de mindezek mellett úgy tippelem, azért az utolsó 6-7 meccs mindegyikét megtekintők közül sokan érezhették úgy, hogy a munka beérett, és teljesen mindegy, hogy ezek után a tabella melyik régiójában tartózkodó ellenfél kerül elénk, fel fogjuk ültetni arra a bizonyos rollerre. Mert igaz ugyan, hogy ebben az időszakban nem igazán játszottunk a tabella első feléhez tartozó opponenssel, de az a különbség, ami a játék minden elemében kirajzolódni látszott csapatunk és az aktuális másik klub között, elegendőnek tűnt ahhoz, hogy abból még a jobbak ellen is maradjon egy gólnyi többlet megteremtéséhez elegendő differencia.

Csakhogy sajnos ismét kiderült, a valóság nem minden esetben egyezik meg a szurkolói elme ábrándjaival... Ezzel azonban nincs is semmi baj, annyi történt, hogy kikaptunk az egyik legnagyobb riválisunktól, ami mindamellett, hogy érzelmi szempontból persze a lehető legrosszabb, ami történhetett, pláne hazai pályán, pláne az utolsó pillanatokban, de ha pusztán az eszünkkel nézzük, nem egy olyan momentum, ami alapján bármilyen szentenciát kellene megfogalmazni.

A kamilozás (ismertebb régi nevén csovicsozás) spejzba helyezésének most tehát nem ez a kiváltó oka, hanem egyszerűen az, hogy nem szeretem a picsogást. Pontosabban fogalmazva, ott, ahonnan jött, nem tartom helyénvalónak. Mert mindazok ellenére, amiket fentebb leírtam, fenntartom a kollektív jogot arra, hogy éppen az említett érzelmi sokkhatás okán egy ilyen élmény után igenis fájjanak a történtek, sebeket ejtsen az, ha épp a Győrtől és épp így szenvedünk vereséget.

Továbbá nem tartom helyesnek a nézőszámmal való elégedetlenkedést, akkor sem, ha én is elégedetlen vagyok vele, és én is szeretném, ha jóval többen járnának, annyian mondjuk, mint az Aurél által ma reggel posztolt fotókon látható időkben, vagy ha nem annyian, akkor mondjuk ezren. De sajnos tudomásul kell venni és érdemes innentől kezdve kiindulási alapnak tekinteni, hogy a magyar fociban lassan még az első osztályban is ritkán vannak ezren. Jó, oké, egy rangadó megmozgathatna több embert, ez valóban így van, de sajnos úgy gondolom, ezek azok a szituációk, amikor már hatása van annak, hogy 11 külföldi van vagy mondjuk 5 tatabányai vagy környékbeli arc a csapatban. Úgy tűnik, körülbelül ennyi ember az, akik tűzön-vízen át, mindig, akármilyen összetételű kezdővel is megyünk fel, kint lesznek, mert szeretik a KLUBOT, mert kötődnek a KLUBHOZ. Vannak még sokan, rengetegen, persze, akik szintén szeretnék, hogy jó foci legyen a városban, de mivel az most nincs (ez most nem a csapat bírálata, de ez ettől még a magyar harmadosztály), nincsenek kint. Valószínűleg az első osztályban kijönnének akkor is, ha 11 kínaival játszanánk, de a harmadosztály csak akkor lenne vonzó számukra, ha látnák a szomszédot játszani, vagy a szomszéd fiát, az egykori bányász-kolléga unokaöccsét, vagy a kedvenc kocsma pultos lányának tesóját. Mivel viszont egyszerre két faktor is kiesett, ez a réteg távol marad, amiért lehet szomorkodni, de sajnos illik megérteni. Viszont nem feltétlenül elegáns relativiztálni a dolgot és egy olyan helyzetben lévő klub látogatottsági adataival összevetni a sajátunkat, ahol most a közelmúltban történtek miatt értelemszerűen a dackorszak kellős közepén vannak, és nagyrészt helyi fiatalokkal harcolnak nem is reménytelenül az eddigi helyük visszafoglalása felé vezető út első állomására való becsekkolásért.

Tényleg nem akarom, hogy úgy tűnjön, az eddigi hozzáállásom 180 fokban fordult, mert nem is fordult semmit, én egyszerűen mindig azt próbálom visszatükrözni, aminek fénye épp "rám" esik, de épp ezért nem mehetek el szó nélkül az mellett sem, hogy bármilyen hálásak vagyunk is azért, hogy egy időre legalábbis ki lettünk húzva a csávából és fel lett villantva a reménynek egy halvány sugárnyalábja a szemünk előtt, azért azt ne várja senki, hogy ettől mindjárt vakok is legyünk és semmi mást ne is akarjunk látni.

8 meccs, 7 győzelem, sok milliós adósság eltüntetése, Massi, köszönünk mindent és maradj örökre, de ne legyen ez minden egyes elégedetlen hang megjelenésekor az orrunk alá dörgölve.

A neheze ugyanis még csak most jön. Mutassátok meg, hogy a tettek is vannak olyan erősek, mint a szavak. Én hiszek nektek.


HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

Hajrá, forza, vamos!

Érdekes, nem ilyen télre számítottam. Nem ilyen ingerszegény időszakra, ami még akkor is így van, ha ahhoz azért már volt időm hozzászokni, hogy a hosszú fallikus zöldségről elnevezett periódusok mindig sokkal eseménytelenebbül telnek, mint a bajnoki fordulókkal tűzdelt hétvégék hónapjai. Ez így rendjén is van, de őszintén szólva a "rendszerváltás" utáni pezsgés és a klub (vagyis elsősorban Massi) kommunikációjában bekövetkezett ugrásszerű fejlődés után egyfajta váteszként úgy éreztem, lesz miről beszélnünk a holtidőben is. De ez most nyilván nem panasz vagy szemrehányás akar lenni, ugyan miért is akarna, teljesen rendben van ez így, végtére is elsősorban és legfőképpen azért mégiscsak az edzőteremben meg a gyepen kell tevékenynek lenni, feljutást még ritkán adtak jól megszerkesztett Fb-posztokért és magabiztos Photoshop-kezelésért.

Mindemellett van viszont egy elvitathatatlan pozitívuma annak, ha ilyen eseménytelenül telnek a tétmeccsek nélküli napok, mégpedig az, hogy így még jobban kiéhezve várjuk már azokat a kilencven perceket, amikért pontokat is adnak. (És ez még akkor is így van, ha személyes okokból ezúttal nem bántam volna, ha ortodox módon akkor kezdődik a szezon, amikor X szezon óta mindig, vagyis február utolsó-március első hétvégéjén.) Szándékosan fogalmazok így, ugyanis ami engem illet, hosszú idő után ez az első idény, amikor a csapatot sikerült megnéznem a felkészülés ideje alatt is egy edzőmeccsen, ha úgy tetszik tehát, kissé előrehoztam magam számára a tavasz nyitányát, és két másik csoporttag társaságában megtekintettem a Kaszinósék elleni főpróbát. S hogy milyen élmények tolultak fel bennem? Lássuk pontokban.


1. Egy magyar harmadosztály középmezőnyében tengődő csapat leghátsó, göröngyös edzőpályáján látni egy egykori olasz válogatott Lazio-legendát egészen szürreális élmény, és ez teljesen független a korától, az edzettségi állapotától vagy a formájától. Ő egy legenda. Pont.


2. Tavasszal érdemes lesz figyelni egy bizonyos Adria De Mesa Garrido nevezetű játékosunkra, legalábbis két esetben biztos: ha egy távoli indítást próbál meg minden erejével befutni, ekkor ugyanis rekeszizom-remegtető élményben lesz részünk; valamint ha levegőből érkező labdákat készül lekezelni. Ilyenkor meg az állkapcsunkat kell majd a földről összeszedni.


3. Rigó Gabi szerződéshosszabbításának háttere továbbra is rejtély, szerintem ő vagy fizet, hogy a keretben lehessen, vagy tényleg egyfajta motivációs referensi feladatot lát el, mert a pályán neki szánt szereppel kapcsolatban a második félidei, mintegy 10 perces cameójából egyértelmű következtetést lehetett levonni. Én még ilyet komolyan nem láttam, még edzőmeccsen sem, talán legutoljára a Fekete Párduc Fradiban történő bemutatkozása volt hasonlóan "meghatározó" szakmai hozzájárulás egy mérkőzéshez.


4. A Giordano-családban nemcsak a két idősebbik, de a jelek szerint a legfiatalabb ragazzo sem csupán labdaszedői minőségben került már közel a zöld gyephez. Van benne potenciál.


5. A második félidőben gyakorlatilag lefociztuk az eggyel magasabb ligában a középmezőny első feléhez tartozó ellenfelünket, ami még akkor sem rossz, sőt, reményekre feljogosító tény, ha edzőjük egy igazi kontár tőről metszett faszkalap.


6. Ha süt a nap, az még nem jelenti azt, hogy nem kell jó melegen felöltözni.


Talán plusz egyes pont lehetne az is, hogy a klub történelmében valószínűleg először fordult elő, hogy 11 külföldivel a kezdőcsapatban kezdjünk el egy meccset. S bár az ezt elfogadók, az ezzel megbékélők száma láthatóan napról napra növekszik, azért a légiósok felülreprezentáltsága még mindig elég sok szimpatizánsnak jelent feldolgozhatatlan traumát. Ezt persze valahol megértem, hisz ki az, aki nem szeretné, ha 22 helyi kötődésű játékossal a keretben harcolnánk a dobogó különböző fokaiért a legmagasabb osztályban? Jelen pillanatban azonban ennek nincs realitása, tudomásul kell venni, hogy vagy helyi arcokkal esünk ki a megyébe, vagy idejönnek olyan játékosok akárhonnan, bárhonnan, a fáról vagy a föld alól, akiknek a közreműködésével talán lesz esélyünk megindulni a történelmünk alapján minket megillető irányba.

Azért pedig, hogy ez a kényszerpálya felépült, lehet okolni nagyon sok mindenkit, a magyar fodball teljes jelenkori és múltbéli nomenklatúráját, a város totálisan futballellenes vezetését, hibás lehet mindenki, "a bankok a zsidók, az IMF, a melegek", egyvalakit nem érdemes elővenni: Massimiliano Carolettit.


Mondjátok meg nekem, mikor volt vagy mikor lesz olyan csapatunk, amiben egy világbajnokságot megjárt, sőt ott továbbjutást érő gólt szerző külföldi válogatott focista egy edzőmeccs után az öltözőbe rohanván még meglapogatja a vállam és magyarul elköszön? Kamil, pacsi! Nálam mostantól nem csovicsolás, hanem kamilozás van :)


Vagy képzeljétek el a jelenetet, mikor a GM egyik tagja jelzi Kubinak, hogy a csoportban lesz egy esküvő pont a lilák elleni derbi napján, amire az egész mob hivatalos, és mivel nem szeretnének választani a meccs és a ceremónia között, próbáljon már meg tárgyalni a Roderick barátjával arról, hogy áttegyék a meccs dátumát, mire Kubi úgy felel, hogy "Gratulálok, az én esküvői ajándékom az lesz, hogy megpróbálom elintézni a dolgot." Megvan? És? Hihetőnek tűnik? Tatabányán ilyen is létezik.


Mert most ilyen a szellemiség a klubnál, és akárki, aki képes rá, lássa a lelkemet, de én a feljutásnál már csak egy dolgot szeretnék jobban: hogy ez a szellemiség maradjon meg minél tovább. Mert ez a buli erről szól, nem az útleveleket kiállító hivatalok országonkénti eloszlásáról.


Induljon a tavasz, jöjjenek a győzelmek, guruljon a sör, hajrá, forza, vamos!