2014. november 19., szerda

Cseppet ambivalens

Beiktattam egy új modult az oldalra főként annak apropójaként, hogy szerettem volna megtudni, hányszor használtam eddig az "ambivalens" szót a blog több mint 5 éves élete alatt. Vagy a funkció szar, vagy rosszul emlékeztem, de nem dobott egyetlen találatot sem. Azért nem veszem ki az egységet, mert ennek segítségével bármikor vissza lehet keresni egy-egy posztot, ha éppen valakinek kedve támadna olvasgatni a régi sztorik között. (Én olyan kis perverz vagyok, hogy mintegy szellemi önkielégítésként ezt meg szoktam tenni. S hogy ezen célom eléréséhez képes vagyok saját korábbi szóhányásaim böngészéséhez folyamodni, az pedig nagyképűségem mértékéről is árulkodik.)
De visszakanyarodva a bevezető gondolathoz, azért szerettem volna látni, hogy hányszor citáltam eme jelzőt, mert kíváncsi voltam, mi mindent tettem meg érte, hogy elcsépeltté, üressé, közhelyessé tegyem. Ugye a keresőmotor szerint szerencsére semmit, ami azért jó, mert ha valamikor, most aztán igazán szükség van rá, ha plasztikusan akarom leírni azt, ami az elmúlt hétvégével kapcsolatban bennem él, és a napok múlásával egyre terebélyesedő testtel próbálja kitölteni elmémnek a múltban történtek elraktározására fenntartott üregeit.
Mert mi is történt?
Az egyik oldalon valami észérvekkel meg nem magyarázható okból maga a meccs számomra élvezetes volt, nem is maga a futball persze (néha még az is), de az egésznek a hangulata, hogy emberek voltak hazai oldalon is, hogy létszámrekord-közeli állapotban voltunk mi is, hogy szép idő volt, hogy énekeltünk, hogy nevettünk, sokat, hogy szép nagy volt a rántotthús (bár csirke...), hogy az egész létesítménynek minden lepukkantsága és igénytelensége mellett mégis volt valami jó értelemben vett ódon miliője, a dicsőbb múltból táplálkozó szerény méltósága, egyszerűen számomra az egész egy olyan masszává állt össze, amit élvezni tudtam, és ami egyike azoknak a benyomásoknak, amik miatt azt mondom, életem végéig futballmeccsekre fogok járni. Mindig.
És milyen szép lett volna ezt az egészet megkoronázni egy laza, vagy egy szenvedős, egy sokgólos, vagy egy épp kicsikart, egy bármilyen módon megszerzett győzelemmel... Meg is volt rá minden lehetőségünk, amit persze nem kisorsoltak nekünk, hanem megdolgozunk érte, de ugyan, mi a szart ér meccsenként tucat helyzet, ha a végén a szívlapát nyomával a hátunkon távozunk...?
Ők tavaly a negyedosztályban, mi a másodikban. Kemény, ugye?

Na, hát így vannak nekem szélsőségesen ambivalens érzéseim a múlt szombat kapcsán. De érzéseim vannak. Ez is valami a tavalyi után. És tudjátok mit? Én nem sietek sehová. Szeretem a harmadosztályt.

Jó ez a csapat, aranyosak, jópofák, tetszik, de a télen a fejekben kurvára rendet kell rakni. Majd később (csak hogy maradjon mondanivaló a szünetre is) kifejtem, hogy szerintem hol is van a gond.

S mivel az előbb nem biztos, hogy szegényes eszköztárammal kifejezően le tudtam írni, milyen miliőt is árasztott felém az egész létesítmény, s ezen is keresztül az egész esemény, mint sokszor, megint a zenét hívtam segítségül, hogy átadhassam nektek szubjektumom által generált lenyomatot.




2014. november 14., péntek

Stefi, ez még pénteki!

Csak egy pár mondatos off, amit az élmény és a téma frissessége miatt nem hagyhatok ki. Bár a tudatom a már többször vázolt okok miatt némiképp hasadt állapotban volt a kezdő sípszó előtt, és nem voltam teljesen biztos érzelmileg sem a dolgomban, azért a nagyobb helyzeteknél kiderült, hogy az ősi, zsigeri ösztönök és legmélyebb emóciók nem írhatóak felül még évtizedes arculcsapások által sem. Igen, persze, hogy a saját ziccereinknél bosszankodtam, mikor kimaradtak, és nem a finneknél... És emígyen persze, hogy felkiáltottam az Öreg fejesénél, de ezt az egy mondatot akkor is le kell írnom:

A magyar foci jelen állapotának legadekvátabb jellemzője és egyben legtragikomikusabb eseménysora az maga a gól stadionbeli ünneplése, az egész közvetítés attitűdje és végkicsengése volt. Mert ezek mind pontosan megmutatták, milyen mélyen is vagyunk. A finnek legyőzése után sugalltak alapján gyakorlatilag majdnem azt hittem, hogy kijutottunk az Eb-re...

Na és akkor a lényegről is kicsit, merthát engem valahogy mégiscsak jobban, sokkal jobban érdekelnek a szombatok, a nemzeti bajnokság harmadik vonalának nyugati történései. Viszont jó ideje, a számomra fekete péntekké minősített október 24-e óta nem jelentkeztem ezen platformon gondolataimmal, amit legnagyobb örömömre néhányan szóvá is tettek már. :) Akkor azt mondtam és teljes bizonyossággal úgy is gondoltam, hogy a csoport abban a formában, ahogy addig volt, megszűnt létezni. Persze nem gondoltam és nem is reméltem, hogy ez abszolút értelemben is igaz lenne, hogy ne utaznánk többet, hogy ne lenne kint drapi, de a szellemiségben törést vizionáltam. Aztán persze mint mindig, néhány gondolkodással töltött nap és éjszaka ezúttal is finomította, árnyalta, cizellálta az elsőre a hozzám hasonlóan heves vérmérsékletű fazonokban kialakuló szélsőséges véleményt, de leginkább az tett jót a lelkemnek, hogy egy héttel később a feldolgozásban rendelkezésemre állt az az eszköz, amit leginkább szeretek használni: a kibeszélés. Béci barátom mondatát sohasem fogom elfelejteni (és a hangsúlyt sem, de azt itt nem lehet megjeleníteni): "Teki, attól még nem szűnt meg a csoport, hogy te azt mondod." Aminek egyrészt akkor, abban a pillanatban is teljesen világos volt az igazságtartalma, másrészt emlékpolcaimon való örökbérletének megváltásához ironikus kulisszát adott az addig sohasem látott mélységbe zuhant aktuális létszámunk, melyhez az idézett diskurzus protagonistáin kívül az örökifjú Gida járult még hozzá a maga egy főjével. Igen, természetesen később többen lettünk. Irreleváns mellékkörülmény. :)

Ezt a dolgot azért bátorkodtam részletesebben kifejteni, mert elég magabiztosan jellemzi azt az érzésegyüttest, ami bennem ezen szezon közben gyakorlatilag az eleje óta él, és melynek jelzőjeként talán az ambivalens vagy az eklektikus szó lenne leginkább citálható. Számos igen pozitív és majdnem ugyanennyi annak kioltására törekvő negatív élmény. Szép sikerek, jó túrák, közösségnek kinéző csapat, szimpatikus edző, vállalható koncepció, látványos támadójáték, régi-új arcok feltűnése, de ugyanakkor arcpirító, történelmi vereség, váratlan betli, érthetetlen kapu előtti balfaszkodások sorozata, lelátói egységbomlás, negatív létszámok, MLSZ-büntetés, klubvezetés, melyről nem tudod eldönteni hogy teljesen naiv, bájosan szentimentális vagy botrányosan inkompetens-e, régi arcok megbízhatatlanná válása, szóval van itt mindenből bőven. 

Egy valami nyilván nagy bátorsággal kijelenthető: ebben az évben sem unatkozunk. 

És kérdem én: hát kell ennél több? Nem ez a lényege az egésznek?

Óbuda, jövünk!



Ui: Stefikém, bár tudom, hogy a lényeget illetően, vagyis, hogy látod-e a soros meccs előtt vagy sem, nem sokban különbözik a péntek éjjel a szombat délelőttől, de azért reméltem, hogy ez a kis különbség is számít tán, és leginkább a te kedvedért siettem kilőni az éterbe ezt a 3308 karaktert. J